Akit megfiatalított a szalmafonás

Antal Ildikó
2010.02.06. 10:18

Egyik lábam Vágásban, a másik még Dobóban. S ebben csak az az érdekes, hogy a helybéliek mégis egy életen át számon tartják, ki honnan való. Annak dacára is, hogy teljesen összenőtt a két udvarhelyszéki falu. A kilencvenéves Juliska néni dobói születésű, évtizedeken át szolgált Dobóban is a templom melletti plébánián, aztán ahogy a templom utáni legelső házba költözött, Vágásba került. Őt kerestük fel, és kérdezgettük a régi időkről.

A kapun belül megsepert járda vezet Somorai Julianna tornácos házáig. Házszentelési felirat az ajtón. Azon belül takaros szoba-konyha. Juliska néni hellyel kínálja a vendéget. Nem bánja, hogy újságíró toppan be hozzá, csak aztán meg ne írjon mindent…

Modern lett a világ
Megváltozott minden, az építkezés szempontjából is, állapítja meg Juliska néni, miközben szerény otthona miatt szabadkozik. „Ez a ház ’40-ben épült, a férjemmel fejeztük be. Mégis már milyen régi... Ma nem ilyen házakat építenek, mert ebben csak szoba és konyha van, még kamrám sincs” – mondja, én pedig kíváncsian hallgatom, miként fog vélekedni a körülötte gombamód kinőtt, hivalkodó, modern házakról. „Szép nagy házak épültek, de nekem ez maradt a szép. Nem is változtattam se a külsején, se a bútorokon. A mai fiatalok azt mondják, nem bolondok, hogy télen-nyáron seperjék a tornácot, ezért vagy beépítik, vagy olyant terveztetnek, aminek a formája is egészen más… Modern lett a világ, meg kell érteni. Csak szinte az ember restelli, hogy neki ilyen van. Az az igazság, hogy módunk se volt hozzá, meg gyermeket se adott az Ég, ezért így maradt a ház is. Huszonkét éve vagyok özvegy, és velem együtt megöregedett.”

Szolgált egy életen át
Január 6-án született 1920-ban, és immár a 91. évét „cipeli maga után”. Édesanyja kilenc gyermeket szült, de csak öten élték meg a felnőttkort, négy testvére közül már csak egy él. Gyermekkoráról alig van emléke, hisz korán kezdett szolgálni. Tizenharmadik születésnapját már Brassóban töltötte. „Románul nem tudtam, de aztán megtanultam, mikor kaptam egy olyan pofont, hogy a szemem majd kiszökött” – mondja nevetve, és elmeséli a hamutartó miatt kapott pofon történetét. De a szolgálást szerette, bárhová szívesen visszamenne. Budapesten is dolgozott három és fél évet. Oda már a férjével ment, aki kőművesmunkát végzett. Aztán 1944. április 4-én hazajöttek a bombázások miatti félelmükben, meg a honvágy is húzta őket. Itthon aztán a dobói pap mellett folytatták a szolgálást. A nagy egyházi kertet meg kellett művelni, különben elvették volta. Székely Gergely római katolikus plébános huszonkét esztendőn át volt Dobóban, illetve Vágásban, 1975-ben pedig Karcfalvára helyezték, ahová ugyancsak elkísérték Juliska néniék. Az összes helyszín közül épp Karcfalván szerette leginkább. „Örökké azt mondták, agresszívek és durvák a csíkiak. De én rosszat rájuk nem mondhatok” – bizonygatja, és nem vendége kedvében akar járni, mert csak később tudja meg rólam, pontosan honnan való is vagyok, mert ez Béta–Dobó-Vágásban nagyon fontos kérdés. Aztán a karcfalvi templom kapuinak feliratát idézi egészen pontosan. „Volt is baja amiatt Székely plébános úrnak, de hiába jöttek ki Bukarestből, nem kaptak hibát benne” – emlékszik az átkos időkre.

A nyugdíja 350 lej. A Brassóban töltött hat esztendőre semmit nem számoltak ki. „Majd megkapom azt is a temetőben” – teszi hozzá keserű humorral. Ruhára nincs szüksége, a számlákra és egyebekre pedig elég.

Sosem hiányolta a televíziót
Julis néni nem szereti a politikát. „Öt osztályt végeztem, a többit bután éltem le” – kacagja el magát. A rádióban az egyházi műsorokat kedveli leginkább. Tévéje pedig sosem volt. Nem is kívánta, hogy legyen. „Ördöge van annak. Ha bemegyek valakihez, s elkezdem nézni, ottfelejtem magam. Ez az igazság” – és kuncog jóízűen. „Jobb is, hogy sosem volt nekem. A rádió mellett lehetett dolgozni is” – mondja érvként. Csak azt sajnálja, hogy mióta a látása meggyengült, a szentkönyveket nemigen tudja olvasgatni. A vágási templom védőszentjéhez, Szent Ilonához írt imát a rongyossá hajtogatott papíron mégis kéznél tartja, mint ahogy a rózsafüzért is. Juliska nénit vallásosan nevelték, és a plébániai évek tovább mélyítették hitét. Templomba a mai napig eljár, csak ebben a síkos időben nem mer kimenni, de ha megenyhül, újra menni fog.

A mosás, vasalás, takarítás kilencvenévesen sem esik nehezére. Élére vasalt ruhaneműk bizonyítják ezt. Régebben sokat varrt, hímzett, horgolt, szőtt. Díszpárnái és falvédői mintáinak is mind-mind története lenne…

De a gyermeket igen
„Nagy gyermekbolondja vagyok. Ha a kicsik érkeznek az óvodából, iskolából, mindig kimegyek a kapuba, hogy lássam, halljam őket, és beszéljek velük. De a jó Isten nekem nem adott. Akkor nem úgy volt, mint most, hogy az orvosok mindenre tudnak megoldást. Most nincs is lehetetlen. Paradicsom van a mi időnkhöz képest, főleg a gyermekkorunkhoz képest” – és elkeseredik. Szomorúság telepszik az arcára, de egy-kettőre megvigasztalódik. Fő, hogy ennyi idősen is el tudja látni magát, a fát fel tudja hordani, a vizesvedrek cipeléséhez pedig minden reggel segítséget kap a szomszéd fiatalembertől. Gyógyszert is csak vérnyomáscsökkentőt szed, kórházban csupán orrvérzéssel volt, amikor megállapították a magas vérnyomását. Mostanában a derekát fájtatja, „tán a lába a hibás”.

Varázsszó a szalmafonás
Elköszönés előtt még rákérdezek, vannak-e még a faluban, akik így télidőben szalmafonatokat készítenek vagy kalapot varrnak. Felcsillan a tekintete. Kedvelt elfoglaltsága volt gyermekkora óta. Csak három éve nem készít, de a csűrben most is van bőven kévéből válogatott szalma. És ekkor nem három évet, hanem harmincat fiatalodik. Hátrasiet a csűrbe, hoz egy marék szalmát, meglocsolja, hogy megmutathassa a városi menyecskének, miről is beszél. Rutinosan kiválogatja a szálakat. Az egész vékonyból és a közepesen vékonyból készülnek a férfikalapok, az idősebb asszonyoknak meg jó a vastagabb szálú is, mondja, majd még mindig fürge ujjai közé fogja a szálakat. Alig van időm lefényképezni, máris félarasznyit fon a hét ágból. Ki gondolta volna, hogy ettől derül jókedvre? És csak mesél, mesél. Negyven méter hosszú fonatokat kellett készíteni, azt vették meg tőlük, de ma már azt sem igen keresik, mintha a modern világnak már a szalmakalap se kellene. Lejárt az ideje, mint a szalmakalapnak – utal a mondás a nyári fejfedő szezonális jellegére. Csakhogy készítésüknek az ideje is leáldozóban. A szalmafonatoknak legalábbis minden bizonnyal.

Fapuskától óvó román rendőrség
Megépülhet a Székely kapuk útja
Megújuló öreg porták
Huszárokat toboroztak Kászonban
Hagyományos és Helyi Termékek Tavaszi Vására