Virágzó korondi zümmögés

Hompoth Loránd
2010.07.29. 08:23

Az elmúlt években egyre népszerűbb mezőgazdasági ágazattá vált térségünkben a méhészkedés. A magyarázat a viszonylag nagy értékű és könnyen lehívható EU-s támogatásban, valamint az egyre fokozódó mézfogyasztási kedvben rejlik – vélekednek az iparági szakemberek. Az állítások megerősítésére vagy cáfolására a régió egyik legismertebb családi méhészeténél, a korondi Szász-portán jártunk.

Kevesen doktoráltak a környéken méhészetből, az ismert korondi méhészcsalád nagyasszonya, Tófalvi Melinda pedig ezen kevesek egyike, aki olyan magas szintre fejlesztette szakmai tudását, hogy országos elsőként vágott bele például az anyaméhtenyésztésbe. A jelek szerint jó irányba indult ez a bolt is, ugyanis mint később kiderült, ottjártunkkor éppen szállítóeszközt keresett, amivel Franciaországba juttathat ötven saját nevelésű anyát. Ennek ismeretében senki nem lepődhet meg azon, hogy a porta hátsó kertjében a szokványos zöldségágyások, krumplifészkek helyett méhkasok tömkelege sorakozik, amelyek körül zümmög az élet.
A ház asszonya éppen „méhész-egyenruhában”, a szakma emblematikus eszközeivel felszerelten, védőhálóval a szeme előtt és füstölővel a kezében szorgoskodott egyik kinyitott kaptárnál. „Pillanat, jövök, de ezt a kast muszáj visszazárnom – szabadkozott –, remélem, nem allergiás a méhcsípésre” – szólt rám fejcsóválva, amikor látta, hogyan sürgölődök a méhészetben kamerával a kezemben, jó „hemzsegős” közeli felvételek érdekében. Megnyugtattam, hogy nem vagyok allergiás, és mielőtt begorombultak volna a méhek, már iszkoltam is onnan, de azért sikerült rögzíteni néhány szép felvételen a szorgos kis rovarok nyüzsgését, izgatott ki-bejárását a kaptárnyíláson. A méhfóbiások okulására el kell árulnom, hogy a kis rovaroknak egyáltalán nem az emberek mindenáron való megtámadása az életcéljuk, idegen mivoltom ellenére egyetlen szúrást (mert a méhek nem csípnek, hanem szúrnak – világosított fel kajánul egyszer egy szaki) sem kellett elszenvednem, noha jó néhány percig a méhesben tartózkodtam. Az is igaz viszont, hogy okos ember nem megy közvetlenül a kaptárok közelébe, ha nem muszáj, így a beszélgetést veszélytelenebb helyszínen, a takaros kis házban folytattuk.
Megtudtam, hogy férjével, Szász Illyéssel közösen nagyjából 250 család méhet tartanak, amelyek nagy részét az egyes virágfajok nyílásának megfelelően kialakuló méhlegelőkre vándoroltatják szerte az országban. A szezon májusban kezdődik, amikor akácra viszik a méheket az alföldre, onnan pedig hazafelé jó esetben akár négy akácnyílási időszakot is kihasználhatnak, ahogy a Kárpátok hegyláncain felfelé haladva egyre hűvösödik az időjárás. Jól ütemezve a dolgot, éppen akkorra érnek haza, amikorra itthon a hegyi legelők, kaszálók, erdei gyümölcsök borulnak virágba, talán ezekről gyűjtik a méhek a legízletesebb, ugyanakkor legértékesebb mézféleségeket. „Egy itthoni, havasi méhlegelő azonban nem tud többet eltartani 25-30 méhcsaládnál, aki ennél többet tart, annak muszáj vándoroltatni a kasokat” – elemezte Szász Illyés. A hegyi legelők virágainak elnyílása után a következő mézelő helyszín ismét az alföld, ahová hársra, napraforgóra viszik a méheket. „A hárs az huncut, csak úgy minden negyedik-ötödik évben jön ki a lépés, máskor gyengén ereszt. A gond, hogy sohasem lehet tudni ezt előre, így egy a szabály: ott kell lenni, amikor nyílik a hárs, majd elválik a végén, megérte-e eljönni. Idén például a rossz időjárás miatt nagyon gyenge akác- és szinte semmi havasi mézet nem tudtak a méhek gyűjteni, a hárs viszont jól eresztett” – vázolja a helyzetképet Szász. Augusztus elején, a havasi legelők virágai, a hárs és a napraforgó elvirágzása után a mézgyűjtési év gyakorlatilag lezárul, következik a feldolgozás, illetve a dolgok nehezebbike, az eladás. „Ezzel az idén sajnos nem lesz túl nagy gond, hiszen jóformán nem lesz, amit eladni” – legyint a méhész, hozzátéve, hogy feltehetően a fokozódó fogyasztási kedvnek, a mézszűkének és főként a gazdasági válságnak köszönhetően idén kénytelenek lesznek az eddiginél jóval magasabb árban adni túl a termésen.
A méhészet és a nemzetközi hírnevű, szárított gyümölcsös-gyógynövényes mézkülönlegességei biominősítéssel rendelkeznek, amelynek megszerzése nem volt sem könnyű, sem olcsó. „A biodolog egyelőre inkább a hírnévnek használt, nem hozott túl sokat a konyhára, leszámítva a vásárlók bizalmát, ami végső soron nem elhanyagolható. Míg Nyugaton a minősített biotermékekért a fogyasztók hajlandók a szokványos ár akár háromszorosát is megfizetni, addig nálunk még nincs ekkora különbözet. Alig néhány százalék az eltérés a konvencionális módon előállított, illetve a mindenféle minősítés nélkül biónak titulált és a támasztott szigorú kritériumrendszernek megfelelően termelt, eredetellenőrzött méz között” – világosított fel a gazda.
„A méz bizalmi termék” – egészíti ki férjét Tófalvi Melinda, a méhészkedés doktora. „A vidéken ősi mesterségnek számít, a kaptártermékek legtöbbjét pedig gyógyászati célokra használják az emberek. Éppen úgy kell bízniuk ezért a méhészben, mint a betegnek az orvosában.
Ezt a fajta bizalmat legnehezebb megszerezni, állandó és kifogástalan minőségű termékek nélkül nem is lehet. Ezért büszke vagyok arra, hogy a jó méz és egyéb kaptártermékek előállítása mellett sok házi marketingötlettel, rengeteg munkával sikerült egy viszonylag stabil felvevőpiacra, törzsvásárlókra szert tenni” – teszi hozzá Tófalvi Melinda.
A kis üzem EU-konform módon van berendezve, felszerelése megfelel az összes „sterilitásőrző” hivatal előírásainak. A berendezés egy részét Sapard-pályázat hozta, 20 ezer eurót sikerült a portára irányítania a méhészházaspárnak európai alapokból.
Az anyanevelésről kérdezem a ház asszonyát, akivel végül is megegyezünk, hogy a témát egy másik, hosszabb beszélgetésen csontozzuk majd ki.